Secret Santa

Secret Santa

 Igazából fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit keresek itt.

Vagyis tudtam, de nem láttam értelmét. Elvégre mégis ki rendez még az egyetemen is kolikarácsonyt, most úgy őszintén? Szép gesztus, elismerem és nekem is biztosan jól fog esni az a – remélhetőleg értékelhető – ajándék, amit kapni fogok attól, aki húzott, de valljuk be: a fél kollégiumot nem ismertem, és így eléggé kínos volt. Legalábbis számomra. Nem akartam itt lenni, de mégis itt voltam. Egy bizonyos személy miatt.

Az eseményt már körülbelül két hónappal ezelőtt meghirdették; az épületünk minden oszlopa és faliújságja teli volt azzal a szemfájdítóan színes plakáttal, amit a hallgatói önkormányzat dobott össze nekünk, amelyek alatt kis nyomtatványokon lehetett jelezni a részvételünket. Én pedig, még akkor voltam olyan idióta, hogy végig se gondolva a dolgot, felfirkantottam a nevemet az egyik cetlire és bedobtam az automata mellett lévő gyűjtődobozba. És ezzel ki is ment az egész a fejemből.

Addig, amíg fel nem vették velem a kapcsolatot emailben, hogy meg kell jelennem egy hónappal később, novemberben a névhúzáson.

Egy ideig csak a levelet bámultam, és azt se tudtam miről van szó; úgy éreztem, valaki játszott velem, mert egyszerűen nem emlékeztem arra, hogy igenis én jelentkeztem erre, önként. Mintha én lettem volna Harry Potter, akinek a nevét a tudta nélkül beledobták a Tűz Serlegébe, és később bajnokként kell részt vennem a Trimágus Tusán. (A szocializálódás néha tényleg olyan nehéznek tűnt, mint megküzdeni egy kifejlett sárkánnyal.) De mivel mást nem tudtam tenni, így elmentem az előzetes húzásra, és ha még nem lett volna elég, olyan név állt a papíromon, amire álmomban sem mertem gondolni.

Lee Hongbin.

Amikor elolvastam a fecnit, az első reakcióm az volt, hogy visszahajtottam, vettem egy nagy levegőt és újra kinyitottam. De a karakterek nem változtak meg. Egy olyan srác neve volt előttem, akit már év elején kiszúrtam a beiratkozáson. Barna haj, szimmetrikus, gyönyörűen formált arc aranyos gödröcskékkel, izmos test, és még sorolhatnám a jellemzőket, de legyen elég annyi, hogy a srác teljes mértékben a zsánerem volt, ó de még mennyire. Beletelt pár hétbe, amíg kinyomoztam – persze óvatosan – hogy ki is ő. Nem, nem vagyok zaklató. Csak… kíváncsi.

Hongbin fotográfusnak tanult az egyetemen, és állítólag nagyon jó érzéke volt hozzá. Többször láttam, ahogy szabadidejében feltérképezi a campust és közben folyamatosan kattintgat – nem, nem követtem – egy finom, lágy mosollyal az arcán, amiből látszott, hogy ez az, amit imád csinálni. Rengeteg ismerőse és barátja volt, majdnem mindig összefutott valakivel; az emberekkel nyíltan és pozitívan viselkedett, ezért is szerettek a közelében lenni. Mindig óriási, tökéletes mosoly volt az arcán, olyan volt, mint egy darabka napsugár, ami beragyogta a napomat, ha láthattam. Ami egészen gyakran megtörtént, hiszen még így, az első félévben voltak közös tárgyaink – a grafikus és fotográfia szak elvégre nem állnak olyan távol egymástól. Az órákon szintén a maximumot próbálta kihozni magából, mindenben ő volt a legjobb, ami nagyon imponált: nem csak egy üresfejű próbababa volt, hanem okos és ambíciózus is.

Egyszóval, a névkihúzás után a vigyort érthetően nem lehetett letörölni a képemről.

Majd a határidő közeledtével ez az öröm fokozatosan váltott át félelembe, ahogy rájöttem, fogalmam sincs, mit adjak neki. Gondolkoztam azon, hogy valamilyen fotózással kapcsolatos dolgot veszek neki – esetleg valamilyen lencsét, objektívet – de a legolcsóbb tárgy ára is olyan magasságokban kúszott, hogy még létrával sem tudott a pénztárcám jelenleg belekapaszkodni. Olyan sokáig törtem a fejemet, hogy mi lenne számára a tökéletes ajándék, hogy már az utolsó pillanatokban azon morfondíroztam, mennyire lenne közhelyes az, ha egy pár zoknit adnék neki.

A felmentő sereg egy zeneszakos személyében érkezett meg a karácsonyi banzáj előtt egy héttel: Kim Wonshikot az ég küldte hozzám azon a bizonyos napon szerintem. Éppen az egyik közös zenei előadásunkról cammogtam kifelé – a grafika mellé szabadon felvehető tárgyként vettem fel pár zenei tárgyat, mert érdekelt – amikor belé botlottam, ténylegesen. A srác mindig is nagyon laza volt, párszor beszéltünk már a tárggyal kapcsolatosan, így mondhattuk, hogy ismertük egymást.

-          Ó, ne haragudj – kértem bocsánatot, amikor összeütköztünk. – Nem figyeltem.

Wonshik csak legyintett és elmosolyodott.

-          Semmi probléma, haver. Egyébként nagyon el voltál gondolkozva, minden rendben?

Akkor jöttem rá, hogy mégis kit küldött nekem segítségként a szerencse: hiszen Wonshik nagyon jóban volt Hongbinnal! Ha ő nem ismeri eléggé, akkor senki. Meg van mentve az ajándék ügy! Időközben intettem neki, hogy kövessen és elindultunk a campuson lévő egyik kávézó felé, ahol lehuppantunk egy asztalhoz és máris megeredt a nyelvem.

-          Segítened kell – kérleltem. – Hongbint húztam kolikarácsonyon és nem tudom, mit adjak neki!

Wonshik elvigyorodott és felkönyökölve az asztalra kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy más ne hallgassa ki a beszélgetésünket.

-          Fotó –

-          Tudom, de túl drága – sóhajtottam. – Nem tudod esetleg, minek örülne most a legjobban, hogy mit szeret azon kívül? Esetleg egy banda, egy énekes, könyv? Bármi!

Egy ideig töprengett és az állát vakargatta tanácstalanul, mígnem szinte láttam, ahogy megcsillan a feje fölött az a bizonyos villanykörte és égni kezd. Tudtam, hogy őt kell megkérdeznem.

-          Park Hyo Shin! – mondta izgatottan, ami rám is átragadt. – Egyszer említette, hogy már általános óta odavan érte. Szerintem egy CD-t vehetnél neki, annak biztosan örülne.

Megvolt az információ, ami kellett nekem. Egy albumot még tudott állni a pénztárcám.

-          Kösz, Wonshik! – vigyorogtam, majd az órámra nézve felálltam, mert előadásra kellett sietnem. – Jövök neked eggyel!

A srác rám kacsintott, mielőtt még ő is elindult volna a dolgára. Borzasztó hálás voltam neki. Egy albumot még aznap sikerült megvennem egy lemezboltban, így az utolsó egy hetet olyan nyugalomban vártam végig, mint karácsony előtt soha. (Igen, én vagyok az a fajta ember, aki mindent az utolsó pillanatban vásárol meg, és a boltban szörnyülködve pánikol, hogy minden megvan-e.)

És, most itt voltam a klubhelyiségben, éppen hogy csak levettem a kabátomat magamról, de mégis értelmetlennek éreztem ezt az egészet. Egyedül csak azért voltam itt, mert nem akartam, hogy Hongbin ajándék nélkül maradjon, egyébként nem áldoztam volna fel az időmet, amikor éppen vizsgaidőszak előtt állunk. Csak remélni mertem, hogy megérte felírnom a nevemet arra a buta cetlire.

Persze ha arra gondoltam, hogy láthatom Hongbint, akkor ehhez kétség sem férhetett.

Szemeimmel átpásztáztam a lassan gyűlő tömeget magas alakja után, és a lehető legsűrűbben látogatott helynél: a nasis asztalnál leltem rá. Egy csúnya, zöld színű karácsonyi pulcsi volt rajta, és ő mégis úgy nézett ki benne, mint egy modell.

Nem tudom, mi vett rá arra, hogy felé induljak. Eddig szerintem egyszer sem volt lehetőségem arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele; valahogy ő túlságosan kiesett abból a körből, amit én elérhettem volna. Amikor mellé értem, az a kis bátorságom is elszállt, ami hirtelen jött és inkább az asztalon lévő finomságokra fordítottam a figyelmem. A mézeskalács és a finom, forró fahéjas tea, amelynek az illatát messziről lehetett érezni, rendesen megindították a nyáltermelésem. Egy műanyag tányért elvéve a csomagból elkezdtem kirakni rá, amit szerettem volna: egy fenyőfa alakút, egy csengettyűt és egy mázzal kidekorált kis kör alakú gömböt, és még egy szeletet a tortából is felpakoltam. A gyomrom már előre örömtáncot járt a gondolatra.

-          Úgy látom, összeöltöztünk – hallottam a hangot magam mellett.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy hiába tűnik úgy, nem hozzám beszél. Miért is kezdeményezne velem diskurzust? Nem ismerjük egymást – na jó, én tudom, ki ő – és szerintem hiába lakunk egy kollégiumban, járunk közös órákra, nem is vett még észre.

De azért a biztonság kedvéért felpillantottam, és elállt a lélegzetem.

Meleg, barna szemeivel az én arcomat pásztázta; finom, gödröcskés mosolya felém irányult. Lenéztem a testemet fedő, piros-fehér alapon álló rénszarvasomra és kínomban elnevettem magam. Nem hiszem el, hogy ezt képes voltam felvenni.

-          A karácsony a ronda ünnepi pulcsik divatbemutatójának kifutója – rántottam vállat egy kacsintás kíséretében, és el se hittem, mit hallok.

Nevetett. Lee Hongbin az én nem is viccnek szánt kijelentésemen szórakozott. Ha azt mondom, hogy melegség költözött a szívembe, enyhén fogalmazok.

-          Hát, igen – kuncogta. – Máskor nemigen lehet ilyet viselni. A minták egyszerűen borzalmasak, de az efféle pulcsik a legmelegebbek.

-          Fázós vagy? – húztam fel a szemöldököm, miközben beleharaptam a tányéromra rakott csengettyűbe. – Igyál egy kis teát, nagyon finom.

-          Már ittam eggyel, köszi – mosolygott azon a tökéletes módon, amit imádtam. – Mikor idejöttem, konkrétan egy jégszobrot is lepipáltam volna, muszáj volt valamivel felmelegíteni magam.

Már a nyelvemen volt, hogy ezt én is szívesen megtettem volna, de még épp időben visszafogtam magam, mielőtt felégettem volna azt a kis hidat, amin dolgoztam kettőnk között. Ehelyett csak elmosolyodva biccentettem.

Nem sokkal ezután bejelentették a kezdést és mindenkit a teremben elhelyezett székekhez rendeltek. Lehuppantam az egyik párnázott darabra, kezemben idegesen szorongatva Hongbin ajándékát.

A legelső ember, aki átadta az ajándékát, Park Chanyeol volt – a srácot azért ismertem, mert Wonshik csoporttársa volt, és véletlenül vagy sem – én az utóbbira tippelek – Byun Baekhyunt húzta, akivel tudvalevőleg egy pár voltak. Fogadok, hogy Park papírt cserélt valakivel, csakhogy szíve választottját ajándékozhassa meg, ami szerintem nagyon szép gesztus. A szeretet, ami köztük lebegett a levegőben irigylésre méltó volt. Kissé vágyakozóan pislantottam Hongbin irányába, aki mosolyogva figyelte a párost és nagyot sóhajtottam.

Az egész ajándékozás borzalmasan hosszúnak tűnt, mintha nem lett volna vége a neveknek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien jelentkezünk.

Körülbelül félútnál járhattunk, amikor meghallottam a nevem és feleszénkedtem a bambulásból. Cha Hakyeon kedvesen mosolyogva közeledett felém egy nagyobb ajándékszatyorral. Egyből elfogott a kíváncsiság.

-          Remélem, jól tippeltem és örülni fogsz neki – mondta a nyelvtanárnak készülő fiú a szomszéd szobából, akivel mondhatni jóban voltam. - Boldog karácsonyt, Jaehwan.

Kinyitva a táskát, el se hittem, mit látok magam előtt. Egy egész One Piece arzenál fogadott. One Piece zokni, egy kulcstartó és egy póló!

-          Köszönöm – vigyorogtam, miközben lepacsiztunk. – Nagyon jól tippeltél.

 Kiörömködve magam, letettem a székláb mellé az ajándékom és a sajátomat vettem kézbe, mivel én következtem. Nagyot nyelve megkerestem a szememmel Hongbint a körben és tekintetünk összekapcsolódott.

-          Lee Hongbint húztam – mondtam csendesen és hozzá lépdeltem. – Boldog karácsonyt.

Nem kicsit volt meglepődve, amikor átadtam neki a piros csomagolópapírba burkolt ajándékot. Árgus szemekkel figyeltem minden rezdülését, hogy vajon örülni fog-e neki és bíztam benne, hogy nem szúrtam el semmit.

Wonshik azonban jó tippet adott. Úgy ragyogott fel a szeme, mint egy kisgyereknek, aki először lát havat; úgy forgatta az ujjai közt azt az albumot, mintha a legdrágább kincse lenne. Hálás tekintetére elmosolyodtam és biccentettem egyet.

Az ő ajándékának átadása után, leülve a helyére úgy ficergett-mocorgott, mint egy ötéves, de a látvány elképesztően aranyos volt. Láthatóan nagyon örült, és ez engem is felvidított.

Arra viszont én se számítottam, hogy az ajándékozás végével odajön hozzám és átölel. Hirtelen szóhoz sem tudta jutni; csak pislogtam és lassan én is viszonoztam a gesztust. A mosolya ragyogó volt.

-          Park Hyo Shinnak ezt az albumát már a kiadásakor meg akartam venni, de sajnos nem jutott keret rá – csicseregte. – El se hiszed, mennyire hálás vagyok.

-          Azért van róla fogalmam – somolyogtam, majszolva a tányéromon lévő sütiket. – Örülök, hogy tetszik.

Azt hittem, hogy miután megköszönte a CD-t, majd elmegy a barátaihoz, akik betámadták a sütis asztalt, így igencsak meglepett, amikor letelepedett a mellettem megüresedett helyre. Az albumot még mindig a kezeiben markolászta; el se akarta engedni. Aranyos volt.

-          Nem számítottam arra, hogy te húzol – mondta.

Hát, én sem – gondoltam magamban. De jól jött ki végül a dolog.

-          Igazából nem is jöttem volna el, ha nem láttalak volna, amint bedobod a nevedet a gyűjtőládába – nevette, amire én azonnal felkaptam a fejem.

Lehet, hogy…?

-          Miattam jöttél el végül? – néztem rá megszeppenve, mire idegesen nevetgélni kezdett.

-          Nem így értettem – Oh. - É-Én csak láttalak, hogy – Érdekesnek tartottam, és – Igen.

Semmit nem értettem abból, mit zagyvált. Vajon csak képzelem, hogy az én arcom mellett az ő füle is hasonló színt vett fel? Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem ő is hallja.

-          M-Mi?

Végigborzolta tökéletes haját és az öléből felemelte a tekintetét rám. Tényleg el van pirulva…

-          Csak azt akarom mondani, hogy… Nem lenne kedved eljönni velem forrócsokizni?

Ledermedtem. Lee Hongbin, a srác, akit hónapok óta szemmel tartok és akibe – most már felesleges tagadnom – totálisan bele vagyok zúgva, nem csak, hogy észrevett korábban, hanem még el is hív valahová? Ez hihetetlen!

-          M-Most? – kérdeztem vissza teljesen idiótán, de a mosolyt látva az arcán, megnyugodtam.

-          Akár.

Nem kellett kétszer mondania: azonnal a fogashoz ugrottam és öltözködni kezdtem, amit ő kuncogva nézett végig. Kézen fogva hagytuk el a klubhelyiséget és tűntünk el az utcai hópelyhek között egy kávézót keresve. 

Azt hiszem, vissza kell vonnom a korábbiakat. A kolikarácsony jó dolog, a legjobb! És bár nem Hongbin húzott engem, azért egy randi sem utolsó ajándék.